A Zugügyvéd most a horgászok és a halak prókátoraként lép fel az új halászati törvény kapcsán.

Rövidesen a parlament elé kerül a  halgazdálkodásról és a hal védelméről szóló törvény, amely már tervezet  formájában hozzáférhető. Sokan azt várták az új jogszabálytól – közéjük tartozom én is – hogy végre a realitások szintjén kezeli a kereskedelmi célú, természetes vizeken folytatott halászati tevékenységet. De nem. Gyakorlatilag minden marad a régiben. A halászat ősi mesterség, halljuk most is a nem hivatalos indoklást. Hagyományait meg kell őrizni, miközben nyilvánvaló, hogy a honfoglaló őseink nem csónakszállító utánfutót kötöttek a lovak után, a népvándorló, portyázó életmód nehezen egyeztethető halászattal. Persze a halfogás tudományát magunkkal hoztuk az Etelközből, de erre hivatkozva mégsem kellene megindokolni egy maroknyi lobbista érdekét védő jogszabályt. A pákászat is ősi mesterség ennyi erővel és a csíkászokat se  felejtsük el. Mégsem oldjuk fel a réti csík védettségét hagyományőrzés jogcímén.

Én ismertem klasszikus halászokat. Egy Tisza-parti kis faluban tanítottam egy évet egyetem előtt, olyan gyerekeket is, akiknek az édesapjuk valódi halász volt. Az az öreg, bajszos, gumicsizmás, fekete kalapos Matula bácsi fajta. Aki tényleg ismerte a mesterség csínját-bínját. Aki ha kiöntött a Tisza, az árterületre kijárkált kosarazni – amikor lépegetve, fenék nélküli kosárral tapogatják a derékig érő vizet – és a klasszikus varsázás szabályaival is tisztában volt. Ugyanúgy tudta alkalmazni az évszázados eszközöket, mint a modern fonású hálókat. De a halért kínkeservesen küzdött meg, nem lerabolta a vizet, és igencsak szerény megélhetést biztosított ez a mesterség, még szövetkezeti formában is. Igazi jövedelmet talán a halastavi bérhalászat adott, már ha éppen az adott szövetkezetre bízták.

Néhány éve egy Tisza holtágban rendezett horgászverseny után a halőr ismerősünk megkérdezte, szerezzen-e kecsegét a halásztól. Már akkor is ritka csemege volt ez a halfajta, szerezzen, mondtuk. Hozott fejenként három, megpucolt, lefagyasztott, méreten aluli kecsegét. Pedig tudtommal ezek a korlátozások a halászokra is vonatkoztak, de  simán árusította, igaz bennfentes körökben. A halászati szövetkezetek által kezelt vizeken a halászok jogosultak ellenőrizni. De őket ki ellenőrzi? Persze a vízirendőrségnek és a halászati hatóságnak joga lenne, de nem nagyon élnek ezzel a lehetőséggel.  Ellenben  egyes  Duna szakaszokon  nem egyszer lehet találkozni ívó helyként szolgáló öblöt lezáró hálóval, és arrogáns stílusban, horgászokat vegzáló halásszal, akinek annyi köze van az ősi mesterséghez, mint nekem a hátranyilazáshoz lóhátról vágtában.

Vegyük már észre, hogy a halászok manapság nem Matula bácsi féle klasszikus figurák. Modern, bivalyerős csónakkal járják a vízterületet, halradarral és modern hálókkal felfegyverkezve, esélyt sem adva  a halaknak, és a horgászoknak. Szó nincs itt halgazdálkodásról, - tisztelet a kivételnek - szimpla megélhetési vízrablás ez a műfaj. És utána legfeljebb ráfogják a kormoránra a halhiányt.

És így történhet meg, hogy egyes piacokon apró menyhalakkal, 6 kilós, ehetetlen süllővel találkozunk a pult mögött, és félbehajtott óriásharcsával az akváriumban a penészes pontyok között.

Persze találnak indokot, miért fontos a halászat halgazdálkodási szempontból. De ezt is lehet ellenőrzött keretek közt folytatni.  De kézzelfogható a különbség, ha egy vízterület kizárólag horgász kezelésbe kerül, jó példa erre a Szikrai holtág Tőserdő mellett.

Ha a halászatot, mint hagyományőrzést fenn akarják tartani, építsenek egy skanzent erre egy holtág partján. A néhány öreg, ladikos halászra dolgozzanak ki egy külön jogszabályt, szigorúan meghatározva az eszközök körét.

A profi, modern technológiát használó halászok meg kamatoztassák a tudásukat a halastavak lehalászásánál. De a természetes vizeken megélhetési halászként semmi keresnivalójuk.