Módosító javaslat  

 

 

Decemberben, mint eddig minden évben, beindult a törvénygyártási hajrá, volt olyan nap, amikor ötvenkét jogszabályról szavazott a parlament. Ezek részben új törvények, részben módosítások. A törvényhozás versenyzőit doppingolja az a nem elhanyagolható körülmény is, hogy választási év következik, és ha a jelenlegi parlamenten valamilyen jogszabályt nem sikerül most keresztülverni, valószínűleg már csak a következő, választások utáni Országgyűlés fog törődni a javaslattal, persze összetételének megfelelő vérmérsékelttel.

 

 

 

A felületes szemlélőben felvetődik a kérdés: miként lehetséges ezt a jogszabálydömpinget felelősen áttekinteni, tudja-e egyáltalán a képviselők nagy része az ülésteremben, miről szavaz? Természetesen nem. És bevallottan nem. A közelmúltban jelent meg egy interjú az igazságügy-miniszterrel az egyik nagy internetes hírportálon, ahol ezt a kérdést konkrétan nekiszegezték mint a témakör legfőbb felelősének.

 

A miniszter a következőt válaszolta: "A parlament a jogalkotási munkát nemcsak a plenáris ülésen, hanem a bizottsági üléseken is végzi. Pontosabban, a törvényalkotás szakmai része a parlamentben a bizottságokon belül folyik. Tévedés, hogy egy képviselőnek minden törvényhez értenie kell. Ez illúzió. Ugyanolyan illúzió, mint a polgárnak az az elvárása, hogy minden képviselő ott üljön, és feszülten figyeljen. Ez melyik parlamentre jellemző? A diktatúrák látszatparlamentjére."

 

Érdemes ezt a megdöbbentően őszinte választ továbbgondolni. Az bizonyára nem kérdés, hogy a jog milyen hatással van a hétköznapi életünkre, hiszen törvények, rendeletek, rendelkezések, utasítások, irányelvek, iránymutatások, utazási feltételek, házirendek és társaik szigorúan felépített hierarchiájában egyensúlyozva vagy vergődve éljük mindennapjainkat. A bennünket körülvevő jogi környezet sokkal jobban meghatározza a létünket, mint ahogy ez tudatosul bennünk.

 

A jogot minden pillanatban alkalmazzuk, és akarva vagy akaratlanul elég gyakran megsértjük. Nézzünk erre néhány példát. Újságot veszünk az újságosnál: polgári törvénykönyv, adásvétel; felszállunk a villamosra: polgári törvénykönyv, szolgáltatási szerződés; két sör után ülünk be az autóba, vagy túllépjük a megengedett sebességet: KRESZ, büntető törvénykönyv; születünk, házasodunk, válunk: családjogi törvény; fizetést kapunk: szja-törvény; börtönben, fúrótoronyban, repülőgépen, hajón vagy netán turistabuszon játszunk le egy jogvédett filmet: szerzői jogi törvény, Btk.; kutyát sétáltatunk: ebrendelet. És a felsorolást a végtelenségig lehetne folytatni. A jogszabályok megsértése többnyire szankciót von maga után, ezek igencsak érzékenyen érintik a polgárt, tehát a kör bezárult. És arról nem is beszéltünk, hogy a politikai környezetet milyen mértékben befolyásolja a jogszabályi környezet.

  

 

Az állampolgár egyetlen esélye, hogy a jogalkotási munkába beleszóljon – és az őt körülvevő jogszabályi korlátokat tágítsa, átalakítsa, módosítsa –, az, hogy négyévente elmegy választani. Az általa választott képviselő vagy bekerül a parlamentbe, vagy nem. Ha bekerül is, onnantól kezdve az állampolgári ráhatás a képviselői munkájára igen csekély. A választásokon győztes párt, pártok kormányt alakítanak, onnantól kezdve a jogalkotás döntő része a kabinet kezében van, hiszen a kétharmados jogszabályok kivételével minden törvényt keresztül tud nyomni a parlamenti többségével, csak az Alkotmánybíróság képes ezt némiképp korlátozni. No meg vitatkoznak rajta valamennyit a parlamenti szakbizottságok is.

 

Az alsóbb szintű jogszabályokat úgyis a minisztériumok hozzák, ott a legfontosabb elvárás az, hogy ezek ne ütközzenek törvénybe, tehát a parlament ráhatása ezekre igencsak közvetett. Itt visszakanyarodva a miniszteri interjúra, a helyzet még ennél is szánalmasabb. A képviselők nagy részének – a miniszter által is bevallott – szerepe a kormány megalakulása után gyakorlatilag arra redukálódik, hogy a parlamenti bizottságokban már szakmailag elfogadott és elméletileg készre gyúrt törvényjavaslatokról automatikusan szavazzanak, politikai beállítottságuktól függően, vagyis jobbára pártutasítás szerint.

 

Régi közhely, hogy a parlamenti ülés a politikai csatározások egyik színpada, de hogy a törvényhozás színpada is, ilyen nyíltan még nem mondta ki senki. Ez azért szomorú, mert az egész négyévenkénti hajcihőnek, amit választásoknak hívnak, igazán ez kéne hogy a tétje legyen, a jogalkotás iránya, hiszen ez van a legnagyobb hatással ránk. A képviselők zömét tehát azért tartjuk el, hogy robot módjára gombokat nyomogasson, parlamenti üléstermet azért tartjuk fent, hogy teret biztosítsunk a gombnyomogatásnál többre képes képviselőknek politikai ellenfelük teátrális ócsárlására.

 

 

 

Ha ez így igaz, akkor miért nem nézünk szembe a valósággal? Miért nem tesszük költséghatékonyabbá a jogalkotási munkát? Lenne egy módosító javaslatom: miután megtörtént a kormányalakítás, és a parlamenti szakbizottságokat – persze szigorúan a választási arányoknak megfelelően – felállították, a képviselők többsége menjen szépen haza, kapjon valamiféle készenléti díjat, gombokat nyomogatni, szavazni interneten keresztül is lehet, de még erre sincs szükség. A törvényeket szavazzák meg a szakbizottságok, és kész. Az agilisabb képviselőknek pedig – pártonként maximum háromnak – rendezzünk be egy stúdiót, akár színpaddal, ahol szabadon anyázhatják egymást élő adásban.