Az eltékozolt forradalom

A modern Magyarország kialakulása – 1867 – óta az országot sok változás, trauma, felemelkedés és bukás, remény és megcsalatás érte. Ebben a mozgalmasságban egyetlen fix pont volt és maradt, a közigazgatás.
Demokráciában a közigazgatás a népet szolgálja. Nálunk, a különböző színű önkényuralmi rendszerekben feladata a társadalmi viszonyok konzerválása volt, ezért túlhatalmi jogosítványokat kapott a mindenkori hatalmi elittől.

 

 A kiegyezés társadalmának számtalan feszültségét az uralkodó osztály erőszakkal kezelte. Ezért mindegyik közigazgatási szervezetet, amelynek legcsekélyebb köze volt a hatalomhoz, túlcentralizálták (csendőrség, rendőrség, bíróság, stb.). Ezek a szervezetek cselekedeteikért semmiféle felelősséggel nem tartoztak kifelé, a társadalom felé. Belső rendjüket, működésüket, felelősségüket a lojalitás határozta meg. A szervezet csúcsán a király, illetve a miniszterelnök állt. A két világháború között – ha lehetséges – a közigazgatás még inkább különvált a társadalomtól, és még jobban konzerválta a viszonyokat.

A második világháború után sok minden megváltozott, de a közigazgatás nem. A Rákosi- és a Kádár rendszer nem változtatott a dualizmusban kialakult, a Horthy rendszerben megkövesedett közigazgatás lényegén, csak a bürokratákat cserélte le (részben), a rendszer maradt. Mindezen rendszerek a közigazgatáson keresztül biztosították hatalmukat, a társadalom kizárásával.
A Kádár korszak vége felé úgy tűnt, hogy kialakulnak a demokratikus jogállam keretei, és ezt kellett volna betetőznie 1990-ben egy közigazgatási „forradalomnak”, amelyet követően a szuverenitás, tehát a felségjog gyakorlója a nép lenne. Ez a forradalom a rendszerváltás ellenére nem zajlott le.

A politikai elit 1990-től a mai napig azt sulykolja belénk, hogy Magyarország demokratikus jogállam. A képviselőknek, pártpolitikusoknak és a bürokratáknak valóban az, hiszen felelősségüket, ellenőrizhetőségüket, a társadalomnak való alárendeltségüket, függésüket semmiféle jogszabály nem szabályozza.
Ha valaki azt állítja, hogy a mai rendszer alkotmányos, ezt nem vitathatja el a Rákosi- és a Kádár rendszertől sem, mindkettőben volt alkotmány. Sőt, jelenleg, ha változásokkal is, a Rákosi rendszer alkotmánya van hatályban. Akkor is hiányoztak, most is hiányoznak azok a jogintézmények, amelyek biztosítják, hogy a nép élni tudjon főhatalmával, alkotmányos jogaival, és az alkotmánysértőket alkotmányos magatartásra kényszeríthesse.

A polgár alkotmányos jogait egy másik polgár ritkán tudja veszélyeztetni. Erre elsősorban hatalmi helyzetben kerül sor, például hivatal – ügyfél kapcsolatban. Az alkotmány dolga, hogy ezeket az alá-fölérendeltségi viszonyokat kiegyensúlyozza. Ha a polgár szembekerül a bürokráciával, elveszett, mert a bürokrácia minden eszközzel rendelkezik (még a szabadságát is elveheti), hogy akaratát rákényszerítse. Demokráciában ezt a túlsúlyt a garanciális jogok egyensúlyozzák ki. Ilyen garanciális jogok nálunk nincsenek, a bürokrácia abszolút úr. Nálunk a bürokrácia nem szolgál, hanem uralkodik.

Amikor például Lomnici Zoltán a bírói hatalomról, mint harmadik hatalmi ágról beszél, tévesen sugallja, hogy Magyarországon vannak hatalmi ágak, holott nincsenek, hiszen a társadalom működése nem a felségjog Montesquieu-féle hármas megosztásán (király, parlament, bíróság) alapul. Nálunk nem három szuverén hatalom van, hanem csak egy, ez a nép (Alkotmány 2. § (2) bekezdés). A nép főhatalma azonban ellentétes a bürokrácia érdekeivel (és a politikusokéival is), ezért nem hozzák létre a népszuverenitáson alapuló új alkotmányt, és ezért nem alkotják meg a garanciális jogokat sem. Nem fűződik érdekük a közigazgatási reformhoz, így a bíróság, ügyészség, rendőrség reformjához sem, pedig a helyzet rossz.

Lomnici Zoltán az igazságszolgáltatás felelőtlenségének, elhibázott döntéseinek, rossz személyzeti politikájának és rossz szervezeti felépítésének takargatásával hozzájárul a bíróságok teljesítményének romlásához. Ha a bíróság rossz, akkor minden rossz, mert nincs, aki igazságot szolgáltatna. Ez tovább mélyíti az amúgy is elviselhetetlen morális válságot.
Jellemző a törvényalkotók nemtörődömségére vagy korruptságára, hogy a korábban az Alkotmánybíróság által megszüntetett hivatalos személy megsértése bűncselekményt visszacsempészték a büntető jogba azzal, hogy hivatalból üldözendő bűncselekménnyé tették. Ezzel fojtják el a hivatalos személyekkel kapcsolatos kritikát, mivel nem a sértett hivatalnok indíthat eljárást, hanem az ügyész. Így például, ha valaki a bíróságot kritizálja, akkor az ügyész büntető eljárást indít ellene, és akkor a bíróság őt „kénytelen” elítélni. Tehát ez egy álságos, korrupt szabályozás.

A hatályos Alkotmányból következik, hogy Magyarországon nem parlamentáris demokrácia, hanem parlamentáris diktatúra van. A rendszerváltás hozta változás mindössze annyi, hogy egy párt helyett több párt van, a hatalomgyakorlás módja változatlan. Demokráciákban a tisztségviselőknek fokozott felelősségük van, a mi tekintélyuralmi rendszerünkben viszont nem vonhatók felelősségre. Az etatizmus és a tekintélyuralom kizárja a demokráciát. Az Alkotmánybíróság is a nép felségjoga fölé helyezte Polt Péter legfőbb ügyész felségjogát, közvetlenül a sajátja után. A hivatalnokokban, a köztársasági elnöktől a falusi sintérig, az a közös, hogy felelőtlenek. A demokrácia szabályai rájuk nem vonatkoznak, nép által nem választhatók, nem leválthatók és felelősségre nem vonhatók.

Antall József annak idején azzal tette helyre az elégedetlenkedőket, hogy „tetszettek volna forradalmat csinálni”. Nem tettük, ennek következménye a jelenlegi morális és gazdasági züllés. Elmulasztottuk a közigazgatási forradalmunkat, azt hittük, a dolgok maguktól megoldódnak. Nem oldódnak meg. Ha a bürokrácia korlátlan és felelőtlen hatalmát nem törjük meg, és tevékenységét nem állítjuk a nép szolgálatába, „nem tetszünk közigazgatási forradalmat csinálni”, akkor nincs esély arra, hogy a társadalom és a gazdaság meggyógyuljon.

Kiss István