Egy szerelem ára?!

Elsősorban, azért szeretném megosztani másokkal történetem, hogy segítséget próbáljak szerezni végső elkeseredésemben, másodsorban, hogy tanulsággal szolgálhasson történetem mások számára.

12 évvel ezelőtt, augusztusban találkoztam Károllyal. Nagyon megtetszett, megnyerő személyiségével azonnal levett a lábamról és hamarosan szenvedélyes viszony alakult ki közöttünk. Károly azt állította magáról, hogy válik az első feleségétől, és a múltban már éltek külön válva is. Kapcsolatunk az én lakásban folytatódott, ahová esténként átjött. Én feltétel nélkül elhittem neki, amit mondott. Sem alkalmam, sem lehetőségem nem volt arra, hogy meggyőződhessek a valóságról, mivel nem volt kapcsolatom a családjával és a barátaival. Sajnos csak sokkal később derült fény hazugságaira.

Elhatároztuk, hogy közös családi házat építünk és összeházasodtunk. Én eladtam az öröklakásomat és a szüleihez költöztünk az építkezés idejére. A legtöbb nehézség idején 2003. januárjában, 37 évesen, váratlanul terhes maradtam és saját döntésemet vállalva, megszültem kislányunkat. Többször nehezményeztem, mert ugyan Károly dolgozott, mégsem járult hozzá a családi kasszához. 10 hónap GYES után állandó éjszakás nővérként dolgoztam és nappal további feladatokat vállaltam, hogy fizetni tudjam a hiteleket.

 

A kislányunk ellátásában is csak anyósomra és idős édesanyámra támaszkodhattam. Nagyon kimerültem és elfásultam a sok munkától. A nagy nyomás és felelősség terhe alatt az érzelmeim, amit Károly iránt éreztem, kihűltek. Ekkor merült fel bennem, ha már ennyire magányos vagyok ebben a kapcsolatban, előnyösebb lenne elválni. Amikor szóba hoztam a válást, Károly semmilyen ellenállást nem mutatott. Így a jogi procedúra nagyon gyorsan lezajlott és 2004.11.24.-én kimondták a válást. Tisztában voltam vele, hogy ez rövidtávon még nem fog változást hozni a hétköznapjaimba, de elköltözni nem volt lehetőségem.

A rémálmom 2006. tavaszán kezdődött egy véletlen találkozást követően kapcsolatom lett egy fiatalkori barátommal, Miklóssal. Volt férjem is hamarosan tudomást szerzett róla, és bár jogilag már nem tartoztunk össze, Károly heves dühkitörésekkel reagálta le a kialakult helyzetet. Gyakorlatilag, kapcsolatunk kezdetétől, Károly folyamatosan zaklatta Miklóst (telefonon, SMS-ben, személyesen), többször életveszélyesen megfenyegette. Hangfelvételeim és tanúk is igazolhatja állításaimat.

 

Engem (telefonomat, autómat) is folyamatosan figyeltetett és szisztematikus kampánnyal próbált befolyásolni, Miklós ellen hangolni. Akcióinak eredménytelensége tovább hergelte, gerjesztette indulatait. Károly labilissá vált, meglátásom szerint időnként torz módon érzékelte a valóságot, minden probléma eredetét Miklósra hárította. Én mindvégig bíztam abban, hogy rávezetésemmel Károly fel fogja tudni dolgozni a szakítást.

2007.05.21.-én 0 óra 5 perckor nyílpuskával meglőtték volt férjemet, Károlyt a közös családi házunk kapujában, miközben én, 4 éves kislányommal odabent aludtam. Én a mozgásérzékelő lámpa fényére ébredtem fel és nyitni akartam a bejárati ajtót, amikor meghallottam a segélykiáltását. Kiszaladtam az utcára de nem láttam sehol és felszólításomra sem érkezett válasz. A gépkocsi beállónk előtt parkoló autója motorját beindították és az autó lassan balra, kifordult az országútra, abba az irányba, amerről a segélykiáltásokat hallottam. Visszafutottam a házba és pár perc múlva beülve a saját autómba én is elindultam a hangok irányába.

 

Kb. 150m-re a házunktól meg is találtam Károlyt, az út szélén, baloldalon feküdt, a Wartburg gépkocsi a jobb oldalon nyitott ajtóval ott hagyva. Tiszta vér volt a pólója. Megnéztem a sérülését, és a szomszédok által már értesített mentőket tájékoztattam, hogy egy mellkasi szúrt sérülésről van szó. Azt állította, hogy egy nyílpuskával rálőttek és futtában, kitépte magából a nyilat. A mentők megérkezéséig látszólag úgy viselkedett, mint egy zavart tudatállapotú ember.

 

Kislányunkat szólítgatta, rúgkapált a lábaival. De tisztán és orientáltan meg tudott kérni arra, hogy a táskáját és a mobiltelefonját hozzam oda kocsi első üléséről! A mentőbe rakáskor még annyit odasúgott, név nélkül: tudom ki tette. Azonnal tudtam, kire gondol! Amint kihallgatható állapotba került meg is történt, amitől tartottam: támadójának barátomat, Miklóst nevezte meg.
Itt tartunk most: Miklós, 6 és fél hónapja előzetes letartóztatásban, én a 4 éves kislányommal albérletbe menekültem. Én tudom, hogy ártatlan és nem tudok neki segíteni. Elhatároztam, mivel a magyar médiát nem igazán érdekli a „még lezáratlan ügyek” kategóriája, valahogy mégis szeretném felhívni a közvélemény figyelmét a rendőrség és az igazságszolgáltatás embertelenségére, lassúságára.

 

Ezért fordulok önökhöz. Az ügyvédjét a családja finanszírozza. Ha nem is sztárügyvéd, nem rajta áll, vagy bukik az ügy. Nekem is van gyanúsítottam, de sajnos, hogy magánnyomozót kérjek fel, nincs elég pénzem.

Szeretném felvenni a kapcsolatot olyan emberekkel, akik maguk is, vagy családtagjuk volt, vagy van ilyen helyzetben. Lehet, hogy segíthetne rajtunk bizonyos információk áramlása. Nem beszélve arról, hogy szerintem egy egységes fellépéssel előre mozdíthatnánk ügyeinket és felkelthetnénk vele a média figyelmét is! Szívesen elmondok mindet, amit tudok, cserébe hasznos ötleteket várnék, mint pl. hová érdemes a jegyzetemet eljuttatni? 


Köszönettel: Főnővér