Dr. Kiss István kolléga szélmalomharca az igazságszolgáltatással tanulságos eset. A rendszert vehemensen támadó exügyvéd ellen vádat emeltek hamis vád miatt, majd tavaly előtt karácsonykor a rendőrség csapdát állított neki, őrizetbe vették, és néhány hónapot börtönben is töltött. Végül felfüggesztett börtönbüntetést kapott, így az ügyvédi hivatását sem gyakorolhatja. A következő írást ő küldte a Zugügyvédnek, aki nem feltétlen ért egyett a leírtakkal, de mint véleményt közzéteszi.

Tisztelt Zugügyvéd,

 

Kérem tegye közzé az alábbi írásomat:

 

Az igazságszolgáltatóknak ritkán van olyan pechjük, mint a móri ügyben Ha a gyilkos fegyverek nem kerültek volna elő, akkor Kaiser élete végéig börtönben maradna. Nem elsősorban Kaiser személye az érdekes, hanem az, hogy Kaiser bárkivel behelyettesíthető. Ha néhány tanú másvalakiben véli felismerni az elkövetőt, akkor a vélt személy kapta volna az életfogytiglani büntetést.

Az igazságszolgáltatók vélekedése szerint hibátlanul történt a nyomozás, hibátlan volt a vádolás, hibátlan a bírói munka. Mégis megtörtént a malőr.
Némi zavarodottság után az igazságszolgáltatók – elsősorban a rendőrség – visszatámadtak, hogy az őket kritizálók ellen eljárást indítanak.

Egy ilyen malőr után miben bízhattak? Csakis a rendőrség, ügyészség, bíróság közötti viszonossági korrupcióban. Valamennyi hatóságnak érdeke, hogy bagatellizálják az ügyet. Különösen kényes az ügy a bíróságnak, hiszen Kaisert Varga Zoltán, a nagyhatalmú Országos Igazságszolgáltatási Tanács elnökhelyettese ítélte el. Lomnici Zoltán úgy nyilatkozott, hogy a bírók tévedhetnek, és ezzel részéről lezárta az ügyet. Nem tévedhet munkája során a buszsofőr, a pénztárbizonylatot nem adó kereskedő, a pilóta, stb., csak a bíró (a rendőr, az ügyész és minden hivatalnok).

Ma legalább annyi ártatlan embert ítélnek el, mint bűnöst. A kilencvennyolc százalékos váderedményesség bizonyítja az igazságszolgáltatók korruptságát. Ha a vádlott nem tudja bizonyítani ártatlanságát, akkor elítélik.

A büntetőeljárási törvény szigorú feltételt állít a vádiratokkal szemben. Ezeket az ügyészek nem teljesítik, a bírók mégsem szüntetik meg az eljárást – ahogy a törvény előírja –, hanem „kitépik ezt a lapot” a törvénykönyvből. Általános jelenség, hogy a vádlottakat kizárják a bizonyításból, majd miután nem bizonyították ártatlanságukat, a bíróság elítéli őket. Az fel sem merül, hogy az ügyésznek kellene bizonyítania a vádat, mert a bíróság nem pártatlan, az ügyész pártján van, akit az ügyész megvádol, az bűnös.

 

Ebben azért van ésszerűség. A rendőrség, ügyészség, bíróság abban érdekelt, hogy minél nagyobb legyen a bűnözés. Ha nagy a bűnözés, több rendőr, ügyész, bíró, több vezető, több pénz, több hatalom kell. Ez a magyarázata a kilencvennyolc százalékos váderedményességnek.

A magyar igazságszolgáltatás jól ráérzett, hogy honnan kell szedegetnie az áldozatait, kik azok, akik legkevésbé tudják megvédeni magukat. Ezek a cigányok.

 

A Globex ügyben a hatmilliárdos, hatvan rendbeli csalás ügyében nem osztottak ki összesen annyi büntetést, mint amennyit az a húszéves cigányember kapott, aki kerékpáron közlekedve lekapott egy gyalogosról egy válltáskát. Őrá hét év fegyházat szabott ki ezért a tettéért a bíróság.

A magyar igazságszolgáltatás elérte, hogy a társadalom – a főhatalmat gyakorló nép (Alkotmány) – ne tekinthessen be az igazságszolgáltatás szervezeteibe, ne ellenőrizhesse saját szolgái (az igazságszolgáltatók) tevékenységét.

Viszont a kritikát hosszabb-rövidebb idő után koholt vád követi, vagy polgári perben elmarasztalás. A viszonossági korrupció egyik fő jellemzője, hogy az ember nem onnan kapja a csapást, ahonnan várhatná, hanem a legváratlanabb helyekről.
Az igazságszolgáltatók önös érdekből elítélnek bűnöst, ártatlant, ráadásul – a statisztika szerint – kb. kétszer súlyosabb büntetéssel, mint a demokráciákban.
A bíróságok nem hajlandók a párbeszédre, az ügyek kibeszélésére. Minden felvetésre, észrevételre, kritikára sértettséggel, kioktatással reagálnak.

Ha valaki azzal az ötlettel állna elő, hogy a kereskedők, szolgáltatók és termelők küldjék el a pénztárosokat, őröket, szűnjön meg az APEH, legyen mindenhol becsületkassza, és fizessük becsületszóra az adót is, azt nem tartanák épelméjűnek. Arról nem is beszélve, hogy ha megvalósulna elképzelése, összeomlana a társadalom és a gazdaság. Ez az abszurd elképzelés egy területen mégis megvalósult.

Az államigazgatás – benne elsősorban a bíróság, rendőrség, ügyészség – úgy működik, mint egy becsületkassza. Aki fizet, fizet, aki nem, az nem, de ezért felelősségre nem vonható. A magyar államigazgatási rendszer mindaddig megmarad a jelenlegi – civilizáció előtti – szinten, amíg felelősségét elsődlegesen az Alkotmány, és annak alapján az eljárási és más jogszabályok nem határozzák meg.

A köztársaság tulajdonosai – a közös társaság tagjai – gyakorolják az állami főhatalmat. Az Alkotmány 2. § (2) bekezdése határozza meg, hogy minden hatalom a népé. Ez a „minden hatalom a népé” azonban az Alkotmányban nincs kifejtve. Jellemző, hogy a „nép” még az Alkotmányba sem szólhat bele, alkotmányos ügyben nem lehet népszavazást tartani.

Az Alkotmány úgy-ahogy szabályozza az állami szervezeteket, azonban ezek ellenőrizhetőségét, felügyeletét, felelősségét, a szervezet kialakításába történő társadalmi beleszólás lehetőségét nem. A nép az alkotmányból de facto ki van zárva.

 

A hivatalok között megkülönböztetett szerepe van a bíróságnak. Elvileg mindenféle hatósággal szemben bírósághoz lehet fordulni. Ha valaki az Alkotmányban biztosított joga alapján pert indít a bíróság ellen, alkotmányos jogai megsértése miatt, akkor borítékolható az eredmény. Tehát a bírósági út álintézmény.

Bürokratáink azonban éberek, a kritikát csírájában akarják elfojtani. Az Alkotmánybíróság eltörölte a hivatalos személy megsértése bűncselekményt. Ezt a büntetőeljárási törvény tavalyi módosításakor visszacsempészték. Ugyanis a hivatalnokokat ért becsületsértés, rágalmazás esetén az ügyészség emel vádat és nem a sértett. Ez azt jelenti, hogy a hivatalnokoknak nem kell fellépniük, nem kell szembesülniük tetteikkel, hanem az ügyészség hivatalból fogja üldözni a kritizálókat.

 

Ezzel a hivatalok közötti viszonossági korrupció eszköztára egy nagyon erős fegyverrel gyarapodott. Ezentúl a korrupt hivatalnoknak nem kell magának keresnie az elégtételt, ami adott esetben kellemetlen lehet, hanem megkapja azt hivatalból. Kondorosi Ferenc IM államtitkár nemrég azt nyilatkozta, hogy a jelenlegi bírósági rendszer a lehető legjobb, nem kell reform. A hivatalos személy megsértése bűncselekmény visszaállítását is megszavaztatta a parlamenttel. A szólás és vélemény hivatalból üldözendő bűncselekmény lett.

A bíróság feltalálta, hogy ha a vádban szereplő cselekmény nem bűncselekmény, akkor látszólagos cselekmény miatt ítélik el a vádlottat. Kitalálták a „lényegében” elkövetést, ez azt jelenti, hogy a vádlott nem követett el bűncselekményt, de kreáltak neki, egy Btk.-ban nem szereplő cselekményt. (dr. Lőrinczy Attila bíró, PKKB 25.B.XVI.4203/2000/37). Ha a rendőr, ügyész, bíró nem indít, illetve nem folytat le eljárást az ártatlanok ellen, akkor kevesebb kell belőlük, leépítés fenyegeti őket (erről bővebben Parkinsonnál), tehát folyamatosan stresszben kell tartani a társadalmat a növekvő bűnözésre hivatkozással.
Már F. v. Liszt német kriminológus kimutatta a XIX. században, hogy a legjobb kriminálpolitika a szociálpolitika.

A hazai igazságszolgáltatók ellenséget látnak a szociálpolitikában, és nem alaptalanul. Ugyanis a bűnözést csak a szociálpolitika eszközeivel lehet csökkenteni, bűnüldözéssel, „igazságszolgáltatással” nem. Ha az állam átáll a szociálpolitikai megoldásra, akkor a jelenlegi rendőr, ügyész, bírói létszámra nem lesz szükség. Ezért hagyja figyelmen kívül az igazságszolgáltatás a büntető- és büntetőeljárási törvények garanciális rendelkezéseit, és ítél el mindenkit, akit a balsorsa elé lök.

Az igazságszolgáltatás társadalomtól elkülönültsége teremti meg azt a táptalajt, amelyben a korrupció él, minden tisztességes, becsületes és törvényes törekvést elsorvaszt, és egyedül maga marad a téren a mindent átfogó és mindenható igazságszolgáltatási korrupció.

 

dr. Kiss István