A Zugügyvéd még abba a lúzer korosztályba tartozik, akiket csont nélkül berángattak egyetem előtt egy nyugati határszél melletti első lépcsős laktanyába szocializálódni, felkészülni a haza védelmére a zalai dombok között bujkáló 49-es számú olasz lövészdandár ellen, és tömegoszlató gyakorlatokon szívni a ’89 március 15-e előtti napokban, kék melegítősek az ellenforradalmárok, az oszlatóékes, gumibotos, csőrös Csepeles karhatalmisták gyakorlóban. A kajakbaszás kifejezést ott hallottam először, ugyanis a társaság vegyítése 1/3-ad sittes, 1/3-ad tápos, 1/3-ad oda vezényelt szerencsétlen, akinek annyi bűne sem volt, hogy tápos legyen.

 A kajakbaszó bajnok D. István honvéd volt, ezt a sportot rendszeresen gyakorolta azon kevés időben, amikor szabadlábon lehetett, majd saját bevallása szerint bent Tökölön is, csak ott gyengébb fiúkkal, és a fegyőrök hallgatólagos beleegyezésével. Láthatóan zavarta, hogy ezt a seregben nem teheti meg, többször is hangot adott annak, hogy a sitt jobban érezte magát, mint katonaként. Aztán D. Istvánt egyszer hazaengedték eltávra, ennek örömére kajakbaszott és megfojtott egy szerencsétlen nőt, többet nem láttuk

Most mindenki a rendőrségen csámcsog, a Zugügyvéd is a kirakott bejegyzéseken, de hát nyilvánvaló, hogy ha rendőrök kajakbasznak hivatali hatalmukkal visszaélve, az ezerszer gyomorforgatóbb, mint D. István egykori körlettársam esetében, akinek ez volt az élete, és a következményeket egyszerű kockázatelemzéssel bele is kalkulálta, legalábbis kívülről fújta minden erőszakos bűncselekmény büntetési tételét, pedig neki nem tanították, nem úgy mind a rendőröknek egy jogi gyorstalpalón.

Egy halőr cimborám mesélte, aki akkoriban lépett ki a rendőrségtől, mi folyik ottan, milyen amikor egy testületet fortélyos, kölcsönös sakkban tartás igazgat, bevallom nem nagyon hittem neki, azt gondoltam valami sértettség beszél belőle. Pedig a sztorijai logikusnak tűntek.

Egyik cimboráját a Fővárosból áthelyeztek egy nagyobb megye közlekedési alosztályára, bepöfögött a Trabantjával, az új kollégák délután kezébe nyomtak másfél millió forintot, hogy vegyen egy normális autót, az ő körükben ciki a Trabant, ne törődjön a pénzzel, fél éven belül meg tudja adni. És meg is tudta, bármennyire nem hitte el előre. Persze az autósoktól beszedett baksisból rendszeresen tejelni kellett a parancsnoknak, aki mindig diszkréten jelezte, ha ellenőrzés következik, már ha nem akart kikúrni a neki nem tetsző beosztottjával, mert ez a rendszer kikészítésre is kiválóan alkalmas volt, hiszen sunyin bármikor bárkire ráküldhette az ügyészségi nyomozókat.

Morális válság, a rendőrség vesse ki magából a bűnözőket, mormoghatná Farkas Flórián, pedig a tekintélyvesztéshez ennél sokkal kevesebb elegendő. Itt van Dezső cimborám, a másik halőr, aki egy kisvárosi Tisza-holtágat felügyelt, felesége nagy Zámbó Jimmy rajongóként a Király halála után feljárkált a Jimmy emlékklubba gyászolni. Gyászolás közben öszejött a Király Árpád nevű öccsével, ez önmagában nem lett volna baj, ha ezt nem élő adásban közli a férjével az egyik kibeszélős műsorban. Innentől Dezső minden tekintélye elveszett az őt körülvevő mikroközösségben, ha kérte az engedélyeket, vagy valamiért szólni mert, többnyire azt a választ kapta, hogy előbb tarts rendet otthon, bazdmeg.