A Zugügyvéd itt is közzéteszi a Népszabadságban  szombaton megjelent publicisztikáját, a jogász eskü szövegével kiegészítve:

Én (…), esküszöm, hogy országunk alkotmányát, törvényeit és alkotmányos rendjét megtartom, az ember személyiségéből folyó alapjogait tiszteletben tartom, tudományomat hazánk és embertársaink javára fogom hivatásom szerint hasznosítani.
Tudásomat arra kívánom használni, hogy hazánk felvirágozzék, abban kicsi és nagy, erős és erőtlen, de főleg minden elhagyatott és védelemre szoruló biztonságban érezhesse magát. A törvények rendjét nem önös szempontok szerint, hanem a közjóra és a természetes értékekre figyelemmel igyekszem alakítani, fenntartani, alkalmazni. (Jogászeskü szövege)

Figyelemre méltó az a közömbösség, ahogy társadalom nagyobbik fele szemléli a sajátos törvényalkotási, különösen alkotmányozási folyamatot. Hiába rázza a vészharangot az ellenzék egy része, hiába szerveznek tüntetéseket a Facebookon, hiába ír riasztó elemzéseket néhány jogtudós, politológus, történész, közíró, mintha ez az egész csak kötelező ellenzéki száj tépés, és egy szűk, behatárolható értelmiségi kör siránkozása lenne.
Az átlagállampolgár ekként is kezeli az egész kérdéskört. Ami persze magyarázható politikával szembeni általános bizalomvesztéssel is, bár szerintem ez inkább a civil öntudat és az állampolgári jogtudatosság hiányának tudható be.

Amíg egy alapvető szabadságjogot csak élvezünk, valójában fel sem tűnik a léte és az a kérdés, hogy egy kívülről jelentéktelennek tűnő szövegmódosítás csorbítja-e ezt a jogot és mennyiben, inkább látszik hitvitának, mint valós kockázatelemzésnek, főleg, hogy amire ez amódosításmegtelik gyakorlati tartalommal, akár évek is eltelhetnek. És ezzel a kormánytöbbség pontosan tisztában van, erre épül az egész stratégiája, az alkotmányozás során nemritkán csupán jogtechnikai kérdésnek állítva be olyan indítványokat, amely alapvető jogainkat – és ezen keresztül a mindennapjainkat is – módosítja, befolyásolja.

A kormányzó párt már az előző kormányzati időszaka alatt is érdekesen viszonyult a jogalkotáshoz és a jogszabályok értelmezéséhez. Mondjuk a hetente-háromhetente ülésezés kérdése már-már mulatságos bepróbálkozásnak tűnik a mostani alkotmányozásnak nevezett ámokfutáshoz képest.
 
Mindig is nehéz feladat a jogrendszer valódi természetét elmagyarázni egy átlagembernek. Azt, hogy, miért születnek egymásnak ellentmondó ítéletek különböző bíróságokon látszólag ugyanazon tényállás alapján, ugyanaz a cselekmény egyszer miért merít ki egy büntetőjogi tényállást, máskor miért nem, örökérvényű dilemma, hogy a jog és az igazságosság többnyire köszönő viszonyban sincs egymással, de akkor is a társadalom egyik összetartó ereje a jogbiztonságba vetett hit.

Ha egy autószerelő azt próbálja beadni egy kuncsaftnak, hogy az autó fék nélkül is üzemképes, valójában igazat mond, ha az üzemképesség fogalmát kizárólag a mozgásképességhez kötjük. Mégis mindenki, aki ült már gépjárműben, fejéhez kapna egy ilyen kijelentés hallatán, és olyan botrány lenne belőle, hogy minimum eltiltanák a mestert a szakmája további gyakorlásától.

Ha egy nem jogász szakmabéli politikus, politikai haszonlesés céljából verbálisan amortizál alapvető jogi értékeket, az is nehezen elfogadható, de ilyenkor a szembenálló politikai oldal és a szakma többé-kevésbé helyre teheti ezt a kérdést. De mi a helyzet akkor, ha jogvégzett politikusok erőből, tudatosan magyaráznak félre kikristályosodott jogelveket, és ezek alapján frontális, egész pályás letámadást intéznek a jogállamiság ellen, folyamatosan azt harsogva, hogy mindez jogszerű, jogilag nincs ebben semmi kivetnivaló?

Persze lehet vitatni a római jogi regulák gyakorlati hasznát, lehet kritizálni a felvilágosodás eszményét, természetjogi alapértékeket, évszázados hagyományokat, a hatalommegosztást, lehet tagadni a fékek és egyensúlyok elvét, mint ahogy a Tízparancsolat egyes részeit is idejétmúltnak lehet tekinteni. A jogtudományról is lehet állítani, hogy nem tudományág, hanem hipotézisek, absztrakciók bizonyos nézőpont szerinti rendszerbe foglalása, és ez a rendszer nézőponttól függően szabadon változtatható, alakítható. Csak ez egy kissé abszurd állítás lenne egy jogvégzett diplomás szájából. Vagy ami még rosszabb, rendkívül cinikus állítás.

Ez az alkotmányozásnak nevezett barkácsolás méltatlan ahhoz a jogászikultúrához, hagyományhoz, amit az egyetemek próbálnak közvetíteni a hallgatóik felé, és később a különböző szakmai szervezetek, egyesületek, kamarák megőrizni. Természetesen a gyakorló jogászok között is vannak elhajlók, a szakma alapvető szabályait megszegők, de a korrupt bírót, ügyészt kíméletlenül eltávolítják a testülettől, az ügyfeleit meglopó, hamis tanácsokat adó ügyvédet is előbb utóbb utoléri a kamara fegyelmi szervezete.

Vajon miként reagálná le az orvostársadalom, ha egy kollégájuk élő adásban, érzéstelenítés nélkül műtene életlen szikével, közben a lekötözött, őrjöngő páciensről folyamatosan azt kommunikálná,hogy valójában ez nem fáj neki, és aki ennek az ellenkezőjét állítja, csak őt akarja lejáratni, az a beteg ellensége és hazudik?

Persze meg lehet tagadni politikusként a jogászi múltat is, de kíváncsi lennék, hogy néz szembe magával az az egyetemi tanár, aki anno a szemináriumokon, előadásokon gyökeresen más  szellemben oktatott, mint ahogy most a kamerába kommunikál, vagy amilyen módosító indítványokat benyújt? És hogy fog majd tükörbe nézni, ha esetleg ez az összetákolt alkotmány és hozadéka olyan társadalmi folyamatokat fog elindítani, amelyek beláthatatlan következményekkel lesznek az eljövendő nemzedékre?

Politikai megfontolásból fel lehet adni a szakmai meggyőződést, mint ahogy az ’56-os perekben közreműködő bírák, ügyészek is cselekedték. De aki ezt teszi legyen annak tudatában, hogy ez már rég nem értékválasztás kérdése. Nemcsak a diplomaosztón tett esküjét szegi meg, nemcsak a hivatását, kollégáit, diákjait árulja el, hanem azokat a jogilag kevésbé képzett állampolgárokat is, akiknek a szemébe hazudja, hogy mindez helyénvaló és messzemenően megfelel a közjogi kultúra évszázados szabályainak.