Újra itthon, kicsit lerobbanva. De tegnap megjelent a Népszabadságban egy Zugügyvéd publicisztika, ami hátha érdekli a blog olvasókat is.

Titokbiznisz és szexcsapda

Soha semmi nem karikírozta ki még eddig olyan szépen az államhatalom mindenható információszerzési és titkosítási hajlandóságát, mint a WikiLeaks portál merészsége nyomán napvilágra került dokumentumtömeg.
 
A sztorit akár egy kémfilmparódia forgatókönyvének is gondolhatnánk, ehhez képest sehol sincs a „havannai emberünk”, Graham Greene egyszeri porszívóügynöke, aki kapcsolási rajzokkal etette megbízóit. Viszont összehangolt és nem is igazán titkolt titkosszolgálati hátterű támadás indult Julian Assange, a híres-hírhedt portál alapítója ellen. (Egyes hírek szerint az állítólagos nemi erőszak is, ami miatt őrizetbe vették, a CIA által felállított szexcsapda volt. Ki tudja, lehet, hogy néhány év múlva erről az akcióról szóló dokumentumok is napvilágra kerülnek hasonló úton. De ha nem, ezt a gyanút a CIA már akkor sem mossa le magáról.)

Mindenesetre most legalább látjuk, milyen lényegbevágó információkra (is) utazott a világ egyik legbefolyásosabb titkosszolgálata az amerikai külügyi apparátuson keresztül: Dmitrij Medvegyev elnök sápadt és habozó, Vlagyimir Putyin kormányfő alfahím, Silvio Berlusconi gyenge, inkompetens, felfuvalkodott, akinek alig marad ideje pihenni, miután nagyon szeret partikra járni, Angela Merkelnek belső gúnyneve pedig Angela Teflon Merkel. Külön vizsgálat tárgyát képezte, mivel kezeli Cristina Kirchner argentin elnök az „idegességét és nyugtalanságát”. Az iratok szerint az amerikai külügyminisztérium az argentin elnök és volt férje, Nestor Kirchner közti „interperszonális dinamika” feltérképezésére is utasítást adott: „Hogyan befolyásolják Kirchnert érzelmei a döntéshozatalban, és hogyan nyugszik le, ha kiborul? Milyen lépéseket tesz ő vagy tanácsadói, hogy segítsenek kezelni a stresszt? Szed-e valamilyen gyógyszert?”

Az információáradatból – amelyben persze voltak fontos, nemzetbiztonságot érintő, érzékeny információk is, melyek kiszivárgása komoly károkat okozhat – hoszszú oldalakon át lehetne mazsolázni, s bizonyára a fentieknél meghökkentőbb és abszurdabb jelentéseket is tartalmaznak a közzétett dokumentumok.

 
A WikiLeaks-kiszivárogtatásnak a legfontosabb tanulsága mégis az, hogy – az alapító meghurcolását leszámítva – a napvilágra került információk gyakorlatilag semmilyen következménnyel nem jártak. Nem buktak le világszerte fedett ügynökök, nem kezdődtek diplomáciai nyilatkozatcsaták, nem történtek kölcsönös kiutasítások, különösebben mély sértődésekről sem hallottunk. Mintha mindez, amit szigorúan titkosított rendszerben tároltak, köztudott vagy legalábbis érdektelen lenne. Ez pedig az egész rendszer értelmetlenségét és feleslegességét valószínűsíti. Régi kémfilmes toposz, hogy a szolgálatok azért keletkeztetnek titkokat, hogy azután legyen mit megvédeni, illetve megszerezni, s az öncélúan keletkeztetett titkok minél fifikásabb megszerzésével minél magasabb költségvetést lehessen indokolni.

Minden bizonnyal ezt felismerve döntött úgy néhány skandináv állam – legfőképpen Svédország –, hogy az átláthatóság és a költségtakarékosság jegyében minimálisra szűkítik a titkosítható információk körét, és kötelezővé teszik minden hivatalos okirat, előkészítő anyag, feljegyzés, mi több, még az állami szervek alkalmazottai között folyó belső e-mail-forgalom interneten való közzétételét, súlyosan szankcionálva ennek elmulasztását. És lám, nem omlott össze ettől Svédország, nem vált ellenséges hatalmak és bűnszervezetek martalékává, mert sikerült beállítani azt a minimális titokkört, ami feltétlenül szükséges a működőképesség és a belső-külső védelmi potenciál megőrzéséhez.

A titkosítás jogát senki sem vitatja el az államhatalomtól, hiszen léteznek nemzetbiztonsági, katonapolitikai, gazdasági érdekek, ezzel talán a legelvetemültebb jogvédők is egyetértenek. De a titkosítási hajlam túlburjánzása nyilvánvalóan a transzparencia rovására megy, visszaélésekre ad lehetőséget, felhígítja a védendő információs anyagot, mely így részben az állami szereplők sumákságait, törvénysértéseit, arroganciáját leplezi. És ilyen körülmények között előbb-utóbb jönnie kell egy önjelölt titkokgyűlölő forradalmárnak, aki az első adandó alkalommal a nagyközönség orra elé önt mindent, nem törődve a tényleges károkozással.

Magyarországon az elmúlt húsz évben egyik kormánynak sem volt igazán érdeke lazítani az elmúlt rendszer titkosítási gyakorlatán, gyakorlatilag megörököltük azokat. Bár érzékelhetők voltak lazítási törekvések, mint például az adatvédelmi jogszabályok megalkotása, de például még mindig nem lehet senkiről kimondani, hogy ügynök volt, s gyakorlatilag lehetetlen egy állami szervtől bármilyen értékes és közérdekű információt kicsikarni, hacsak nem bírósági úton, de akkor is trükköznek a kiadással, amíg csak lehet. Az állami cégek beszállítói is a misztikus üzleti titokkal takaróznak – még ha a három fő vetélytárs és üzleti szereplő alkot konzorciumot egy nagy állami beruházásnál, akkor is –, és most még tovább romlik a helyzet, mert az új médiajogszabályok az eddigi gyakorlattal ellentétben kötelezik az újságírót az informátora megnevezésére, ha titkot szolgáltat ki.

Egy nemrég beterjesztett törvényjavaslat szerint bárki ellen és bármilyen bűncselekmény gyanúja esetén felhasználhatják majd a titkos információgyűjtés során keletkezett adatokat.

Nálunk még szexcsapdára sem lesz szükség.