Az alábbi eset egy közeli kollégával történt meg a hétvégén. Azért döbbenetes, hogy a rendőrségnél még mennyire működnek a kádári éra reflexei, és az sem zökkenti helyre ezt a szemléletet, hogy sorra nyerik ellenük a hasonló törvénytelenségekért a kártérítési pereket.

Pénteken este elmentem egy ismerős házibulijába. 80-as évek retrobuli,
egy budapesti kerület kertvárosi részében. Hajnali kettő után nem
sokkal becsöngettek a rendőrök. A házigazda kiment beszélni velük. Ám
a beszélgetés elhúzódott, úgyhogy én is kinéztem, hogy mi történik.
Kint már ketten győzködték a rendőröket, hogy lejjebb vesszük a
hangerőt, nem lesz probléma. Ám a rendőr ezzel nem elégedett meg.

Azt szerette volna elérni - nem túlságosan barátságos hangnemben -,
hogy fejezzük be a bulit.
Épp a telefonommal szerettem volna felvenni a nem túl barátságos
rendőr úrral folytatott beszélgetést, mikor ő odakapott a kezemhez,
hogy ne merjek itt fotózgatni. Kérdeztem, hogy nincs-e jogom rögzíteni
a történéseket. Erre a rendőr azt mondta, hogy akkor menjek szépen
velük. Amikor visszakérdeztem, hogy miért kellene velük mennem, mit
követtem el. Azt a választ kaptam, hogy azért, mert én megütöttem őt
(!).

Mondtam neki, hogy ne vicceljen, hiszen többen állunk itt, mindenki
látta, hogy semmi ilyen vagy ehhez hasonló nem történt. De ő csak
erősködött, hogy menjek vele. Én pedig eleget tettem a felszólításnak,
és elindultam velük.
Kérdeztem, hogy jó-e ha beülök a rendőrautó hátsó ülésére. Ők mondták,
hogy persze. A két rendőr ült elől, én pedig egyedül ültem hátul.

Megérkeztünk a rendőrkapitányságra. Ekkor megint megkérdeztem, hogy
mit követtem el. Azt a választ kaptam, hogy megütöttem a rendőrt. Én
pedig ismét elmondtam, hogy ők is és én is tudom, hogy nem történt
ilyen. De még ehhez hasonló sem. Beszélgettünk, őt pedig zavarta, hogy
rögzíteni akartam a beszélgetést. Ráadásul tanuk is voltak.

Nem nagyon érdekelte őket. Kértem, hogy hadd beszélhessek az
ügyvédemmel. Erre már választ sem kaptam.
Majd felvették az adataimat, és elvettek mindent, ami nálam volt.
Mikor a sajtóigazolvány leltárba vételére került a sor, a rendőr a
másik rendőrnek megjegyzést tett. Valami olyasmit, hogy majd most
meglátja (mármint én), hogy merre hány méter.

Arra is célozgattak, hogy részeg vagyok. Én többször is mondtam, hogy
lévén egy házibuliból állítottak elő hajnali kettőkor, nem meglepő,
hogy ittam alkoholt (bort amúgy, és nem sört). De annyit messze nem,
hogy az bármiben is befolyásolja az ítélőképességemet vagy
viselkedésemet. Már a megérkezésükkor is normális hangnemben
beszélgettünk, és ez az este folyamán is így volt. Mindenben
együttműködtem velük, nem tanusítottam ellenállást, nem voltam
agresszív vagy félreérthető, minden esetben megértettem és válaszoltam
a kérdéseikre. Persze ez mit sem számított. Az egész sztori számukra
sem erről szólt.

A telefonomat is elvették. Majd megint megkérdeztem, hogy mikor
vehetem fel a kapcsolatot az ügyvédemmel vagy a családtagjaimmal. Nem
kaptam választ. Kivetették a cipőmből a cipőfűzőmet, megmotoztak, majd
bezártak egy zárkába.
Nem kaptam felvilágosítást arról, hogy pontosan mi történik, miért
tartanak fogva, miért nem beszélhetek senkivel telefonon, vagy hogy
mikor engednek ki.

Kétszer kértem, hogy kimehessen dohányozni. Az ügyeletes rendőrnő
engedélyezte is. Kaptam tőle cigit, és az ő felügyelete mellett a
vécében rágyújthattam meg vécézhettem. Közben beszélgettünk, például
arról, hogy mi a különbség vidéken és Pesten rendőrnek lenni. Vagy
hogy mennyire veszélyes ez a kerület, és hogy ő például fél-e éjszaka
az utcán, vagy azért biztonságosnak ítéli-e a környéket.

Aztán visszazárt a zárkába. És mondta, hogy aludjak. Kértem, hogy
mondja meg, miért tartanak bent, és mikor engednek ki, de semmilyen
választ nem kaptam. Csak annyit, hogy ne zavarjam, mert sok a dolga.

Lévén nem volt nálam telefon vagy óra, nem tudtam mennyi idő telt el.
Talán egy-két óra múlva bejött egy tiszt és a rendőrnő, és
megkérdezte, hogy akkor hogy állok ehhez a rendőrbántalmazás dologhoz.
Mondtam neki, hogy ez egy nagy hazugság. Nem történt semmi ilyen. És
szeretnék panaszt tenni a fogvatartásom miatt.

Választ nem kaptam. Megint bezártak. Már több órája voltam bent a
zárkában, amikor kezdtem rosszul lenni. Mielőtt előállítottak volna,
már éhes voltam. És az már jópár órája volt. Ráadásul ez a
stresszhelyzet plusz az éhség előhozta az amúgy is meglévő
problémámat: leesett vérnyomás és vércukorszint, szédülés, rosszullét.
Nyomtam a zárkában a csöngőt, hogy kérjek vizet és valami édeset. De
ekkor már nem reagáltak. Majd lekuporodtam a földre, és próbáltam mély
levegőkkel túllenni a nehezén. Általában pár perc alatt jobb. Bár
édesség és folyadék nélkül néha tovább.

Nekem óráknak tűnt, de valószínűleg hosszú percek voltak inkább, mire
meglátták, hogy a földön fekszem (a teljesen kivilágított zárkában két
kamerával figyelik az embert). Bejöttek a rendőrök, kérdezték, hogy mi
van. Mondtam, hogy alacsony vérnyomás, de mostmár túl vagyok a
nehezén. Megoldom. Erre kimentek.

Amikor jobban lettem, próbáltam a priccsen aludni. Mivel a kabátom
alatt csak egy póló volt, a hideg zárka hideg fa priccsén nem nagyon
ment az alvás. Mire elaludtam, megint zörgött a zár, egy eddig nem
látott rendőr jött be. Felébresztett, visszaadta a cuccaimat, és
mondta, hogy menjek.

Kérdeztem, hogy most hirtelen miért engednek el, és hogy mi fog most
következni. Erre azt válaszolta, hogy ő a váltós műszak, de a
kérdéseimre nem felelt. Mire kiértem a kapuhoz, próbáltam összetenni a
telefonomat, de a - pár hetes - pinkódom harmadszorra sem jutott
eszembe. ebben a helyzetben talán nem is csoda. Úgyhogy telefonálni
nem tudtam, azt sem tudtam pontosan, hogy hol vagyok. Kértem őket,
hogy hadd telefonálhassak. Erre azt a választ kaptam, hogy ez -
mármint a rendőrség vezetékes telefonja - "munkaügyekre van".

Kérdeztem, hogy miért tartottak fogva és hogy mit követtem el. De
ekkor sem kaptam választ. Azt mondták, hogy egy "barátom" megdobta a
rendőrautót egy sörösüveggel. Mondtam, hogy egyrészt én nem tudok
erről, másodszor pedig nekem mi közöm ahhoz, hogy mást mivel vádolnak?
Erre sem kaptam választ. Papírt a fogvatartásról nem kaptam. Ki nem
hallgattak. Panaszt nem tehettem.

Hajnali hét ótán ismét szabad állampolgár voltam.

Mint utólag megtudtam, néhány ismerősöm a buliból utánam jött a
kapitányságra, hogy megtudják, mi történt. Az ügyeletes tisztnek
modták, hogy szeretnének beszélni velem. És erre ő azt mondta, hogy
azt nem lehet, mert a fiatalembert előállították. Majd kérdezték, hogy
miért állítottak elő. Erre azt mondta, hogy a kollégáitól úgy tudja,
hogy megütöttem őket és hogy megdobálták a rendőrautójukat
sörösüveggel. Erre az ismerőseim mondták, hogy ők ott voltak, és semmi
ilyesmi nem történt. Erre a tiszt azt mondta, (és most kapaszkodjanak
meg!) lehet, hogy nem pontosan úgy történt, ahogy az ő kollégái
állítják.

Azt is mondták az ismerőseim, hogy azért jöttek, hogy tanuvallomást
tegyenek. Erre a tiszt azt mondta, hogy most nem tehetnek
tanuvallomást, csak majd ha ha eljárási szakaszba kerül az egész. A
rendőr azzal erősködött, hogy azért nem találkozhatnak az ismerőseim
velem, mert "nem fogdában van, csak elő lett állítva". Majd
megkérdezték, hogy mikor fognak elengedni. Erre azt válaszolta a
rendőr, hogy "amíg a papírmunka tart". Mint kiderült, a "papírmunka"
4-5 óráig tart a magyar rendőrségnél, ha előállításról van szó.

Nem követtem el semmit. Hamisan vádoltak meg többször is. Bezártak
órákra egy zárkába. Nem beszélhettem senkivel. Nem mondták el, hogy
miért tartanak bent és meddig. Utóbb az ismerőseim félig viccelődve,
félig megdöbbenve jegyezték meg, hogy a 80-as években is pont így volt
vége a házibuliknak.